Faágak közt libben át a szél.
Megemeli fodros szoknyáját
S már a messzi határon szökdécsel.
,,Kár, hogy te engedtél el"
Sóhajtom a télnek, miközben
A nap hullámokban ontja rám sugarát.
Zöldelő fűben széttaposom álmaim,
Leszakítok egy ibolyát, szélben eleresztem.
,,Egyetlen féltett szerelmem"
Zizzen egy levél, csak engem..
Engem forgat a láz éjjelenként
Amíg felhők vándorolják körbe az eget.
Szerintem fogolyként zuhannak
Egy fagyos, hízelgő örménybe.
Csak tudnám, merre mennek..
Mehetnék nézni százszorszépeket.
Elakadna lélegzetem az örömben.
Lehajol a cseresznye virág illata,
Megsimogatja elfehéredett arcomat.
Rá emlékeztet, a télre,
Ahogy éjszakánként lesodort a mélybe.
Fáj ez az érintés, rossz ez az illat
,,Kérlek, nem akarom, hogy itt hagyj!"
Végtelen trillákat zeng a bolond szél
Azt hiszi, a lelkem csak ő érte él.
Az asztalra zuhan a fény.
Már nem engem figyel a nap.
Az égitestek nem szeretik nézni a holtakat.
Semmi sem olyan, mint régen,
Sóhajaim felhőknek öltözve
Kecsesen táncolnak az égen.
Elengedem..el, végleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése