Irdatlan felhők tömege kúszik az égen,
Szerettelek egyszer réges-régen.
De ahogy hamvadó bodzák váltották fel a könnyeket,
Úgy vontam ki én is magamból az életet.
Mire várjak? Te sosem jösz, ígéreted,
Hogy szemeiedben oly fényesen tükröződhetek,
Csak néma varázst hagysz magad mögött szertelen.
Csábos ajkaidról a mosoly lepereg oly könnyen.
És hova tűnne az én, ami az enyém, ha itt maradnék?
"Várni kell a tavaszt" susogja búsan a szél.
Te nem vagy és sosem voltál tavasz.
Bár szemed szívemben rügyeket fakaszt,
Mégis hagytad, s már arcomra száradtak a könnyek,
Az évek csak múltak,(a kívánatlan) érzések nőttek.
És bár mondhatnám azt: takarodj, nincs helyed, nem kellesz,
Ahányszor csak futó gondlat vagy, mindig megjelensz.
Nem tudok szélviharba kapaszkodni, alíg kis szellőbe,
Akkor is virágok, álmok hullanak csendesen ölembe.
És szorongok, de mostmár kérlek, engedj el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése