Úgy csak könnyebb az élet, ha lebegünk.

Hol vagytok, szép emlékek?

 

Hallgatnak a csendek. 

Csendesen, ahogy szoktak,

Amit már én is megszoktam tőlük.

Egy matracon ülök.

Részben még az érzéseim szállítják,

Részben csak elnyomott karikatúra ez az élet.

"Szeretetet kérek!"

Üvöltöm a kimenő embereknek, de nem néznek,

Meg sem rebben szempillájuk, olyan hetykék.

Egy perc, két perc, egy-két

És csak kapaszkodom beléd.

Elvesztettelek, szép emlék.

Az alakok összemosódnak,

Mikor kinézek az ablakon. 

Várják, hogy megszólaljak,

De nem tudok.

Továbbra is hallgatnak a csendek.

A szilánkok, amiket kiszedtem

És azok az emlékek, amelyeket

Egytől egyig elfelejtettem.

Hallom a szívverésem,

Amint itt ülök ezen a ronda matracon

És próbálok nem elhagyatottnak tűnni.

Kár a gőzért, megszűnni,

Megszűnni szeretnék.

Sápadt fény cikázik az ablakon,

S bekerít a félelem.

Félni jobb, mint úgy érezni, nem érzel,

Ahogy a fűben májusban kifekszel.

(Hol vagytok, emlékek?)