Illenék a semmibe!

Mese a rózsáról és arról, miért nem kedvelem

Harangvirágok nyílnak az ablakon,

Derűbe fagyottan, mégis égetőn,

Mosolygós kislány vezeti a hadat

Keresztül a zubonyos erdőn.

Kecsesen lépésekkel halad,

Amint halad, dalolgat,

És amint közben dalolgat,

Elsöpri lába elől a véres havat.

Hátra fordul, nevet szelíden,

Ijedten kacag fel a had.

Tanakodik azon, vajon,

Baja lesz, ha elszalad.

A kislány megérzi a félelmet,

Hetykén néz rájuk.

Csendes dérre fagyott szempillája

Alol nézi a mocskos szájuk.

Nem szól semmit, csak megáll.

Fehér ruhácskája alol

Egy vörös rózsa kecsesen,

Ahogyan ő is, előrehajol.

Nyel egyet a had.

A kapitány, a parancsnok,

A közlegény, a hadnagyok.

Csípős tekintetét kémlelik,

Utolsó imájukat elrebegik.

Aztán csend tör ki. 

A kislány szeme teljesen elsötétül,

A nap az égről, szépségesen elül.

Kard nem kell ide, csak a rózsa,

Mely a hadat megbabonázza.

Bámulják és gyönyörködnek benne,

Hullnak a szirmai, tüskékkel lesz tele.

Aztán csak átmetszi torkukat, hirtelen,

Földre zuhannak, testük erőtlen.

Élni kevés, ha túl szép a halál,

A had tehát az erdőben, megáll,

A kislány nevet, vérszomjasan kacag,

"Menekülni mostmár szabad".