2015. január 3., szombat

Illenék a semmibe!

Megfertőzőtt a levendula illat,
Amit ide képzeltem helyedbe,
Prüsszköltem, s fejemet a
Mély óceánba vetve,
Sáros bakancsokkal ébredtem.

És ha mondanám, hogy
Semmire sem emlékszem,
Azt kiabálnád, talán csendesen,
Hogy teljesen megvesztem.
Pedig csak elszomordva szenderegtem.

Aztán lábaimat bámultam
A jéghideg paplan alatt,
S vacogtak a fogaim, dideregtem,
Kísértem a hattyúkat.
Szívükbe fagyott arany tekintetem.

Azt hazudtam, szeretlek,
Meg azt is, hogy hiányzol,
És igazából csak bámultam,
Amint mindenkinek virágzol.
Néha a gondolatot csak úgy elhesegettem.

Selyem tűzre gyulladtam,
Amikor kikaptad kezedből kezemet.
S együtt néztük a mozikban
A fekete-fehér filmeket.
Némán szundítottunk. Én nevettem.

És képzeld, akkor ősszel,
Elhitetted te is pontosan velem,
Hogy ugyanazt érzed,
Mit eddig senki iránt sohasem.
Távirányítóért nyúltam és elmentem.

Azután tettél ki a házból,
Azt mondtad "te érzéketlen!"
Sapkát húztál a fejemre
És integettél csendesen.
A kesztyűim az asztalon felejtettem.

Nem emlékszem azóta,
Mikről beszéltünk még,
De azt mondtad a társaságom
Neked nem volt elég.
Akkor a tiédet, köszönöm, én sem kérem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése