2014. december 31., szerda

Illenék a semmibe!

Sapkámat megigazítottam, zsebre vágtam kezem,
S elrejteni idegességem, oly gyorsan igyekeztem.
Olyan volt, mint előszőr, mint másodszor,
Akár ötvenszer, századszor.
Topogtam a lábaimmal és már fogyott a türelmem.
Meg kellett emésztenem az érzéseim,
Mert hiába hidegek kezeim
És fagyot árasztanak szemeim.
Jégcsap nem lóg szívemen. Az már nagy kár.
Olyan mintha elhajított volna az ár.
Fényév messzeségből integetek.
Amilyen zeg-zúgos volt a létezés,
Hogy meg kellett állnom levegőért,
Most könnyen átsuhannak a gondolatok.
Attól félek, elromlok.
Féltem, valószínűleg félek és
Még félni fogok jó darabig.
A szél elkapta sapkámat és rohantam utánna.
Neked ütköztem, s egy halvány mosollyal 
Eliszkoltam onnan. Volna. Volna.
Kétezer szó, ezer létezési verzió,
De csak egy kötött hozzád. "Egy a jó."
Megfagyott szempillámról lesepertem a havat,
Felolvadt szívemről le a vágyakat.
És mértem. A pulzusom, az eget,
S a menekülési lehetőségeket.
Kár a szóért. Az ember ilyenkor azt mondja,
"Jaj, dehát szeretlek."
De én..Csak lehajtom könnyelmű fejemet.
Kezd elmosódni a kép. Ahogy elmosódsz te is.
Hajt az akarat, vágyódom a semmibe, mégis,
Itt vagy. S ez a gondolat nem hagy nyugodni,
Sem éjjel, sem nappal. Együtt fekszem a holtakkal.
Ők hallgatják néha kalapáló szívem.
Nekik megmutatom sebzett életem.
Vagyok, s lennem kell a jövőben.

Aztán..aztán csak rád néztem.
És szemeid végtelen óceánokról tanuskodtak.
Én habzottan bennük. Nem sebzetten,
Életerővel, kecsesen, kegyesen.
Láttam magam, s láttam körvonalam,
Amint átölelem szorosan nyakad.
És azt is láttam, ahogy zavarban vagyok,
Hogy kezemért nyúlnak a csíntalan,
De kecsegtető bókok.
Kibontakozni nem mertem karjaidból,
S csókjaidat szüntelen kértem.
És tudom..valahogy érzem..hogy megremeg
A régen még kegyetlen szívem.

(Vajon eltűnők én is?Vagy csak a józan eszem?)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése