2014. október 15., szerda

Illenék a semmibe

Lekérhetném a csillagokat az égről,
S tán a ragyogó hold tündökléséről
Is mézédes álmokat szövögethetnék,
De a tiéd akkor sem lehetnék.
Vagy esetleg te az enyém.

Mint ez szomorú rögeszme,
Úgy hajtván fejem a párnára
Gondolok a végtelenségre,
A ki nem mondott szavakra.
És vágyom. Hamvas óceánok
Lepik el didergő lábaim,
Kristály kagylók hintik be
Keserves hintázó álmaim.
Közben meg élettelenül
Haldoklom a semmiben
És várom, hogy végre
Megpecsételhessem életem.
Akad még pára a levegőben.
Hajkoronám zuzzantan
Felszisszen csak kicsit 
Megkésve az éjszakában.
Szempilláim már csúkódnak
S amint rekesztve elnyomom 
Negyvenfokos lázam
Szögesdrót szélén hánykolódom.
Kell ennél több élet?
Reszketve bólintom
"Kellene még." de már
Szavaimban megbotlom.
S akkor mi értelme volna
Mindezt csak úgy kimondani?
Harciasan és bátran kell
Sírgödrökbe ócska fedővel
Élve és szépen eltemetni.

Aztán a szögesdrót már 
Nem csak mellettem,
Hanem a torkomon
És egy-két íny megrezzen.
Meg a vénáim is és az ereim,
Pumpálja őket a szélvész.
Halántékomon a jósnő
Narancshéjjal megígéz.
"Persze semmi sem lehetetlen"
Mondja a köd és tova száll.
Embertelen, ismeretlen,
De legalább meg sem áll.
Kecsesen intek a bájnak,
Visszaszól, hogy nem fogad
Ha ilyen méltatlanul 
Kell nekem az akarat.

Üldözöm majd boldogságom,
S ha elkap egyszer, elfutok,
Mert régen ragaszkodtam ennyire
És szeretni nem tudok.

2 megjegyzés: