Napfény az ablakon

Elköszönő

Másnapos éjszakák után vonszolom magam,
Elmélyedten úszkálok; szívem a tavam.
Nem tudom már ki vagy, nem emlékszem,
Az maradt meg, ahogy az erdőket nézem
És te azt mondod, hogy elviszel oda
Ahol új életre kel minden lomb-korona.
Most úgy terít be a közöny, a semmi,
Mint utánad hirtelen céltalan lenni.
A gyűlölet sem szikrázik már bennem,
Azért bántottál, mert mindig engedtem.
Így, hogy nem akartál lenni
Elkezdtem esőfelhőket ültetni
És most azok mostak el mindent
Ami csak kicsit is rád emlékeztetett.
Nem ismerlek, mert ismertelek,
Téged követtek napfelkeltek
És a zokogásom ami csak morajlott
Amikor az illatod is magamra hagyott.
Már a kedvenc dalod sem tudom,
Pedig itt van előttem, ahogy dúdolom.
Nézem az erdőket és nem gondolok rád,
Mert nem tudom, ki vagy és nem emlékszem már.
Azt hittem, hogy a tüdőmben rekedtél,
De csak egy név vagy, egy szó, egy kép.