Tizenkilenc év magába foglalt montázs,
Felnövök és boldog leszek, mondták.
Tizenkilenc kívánság, csupa élet,
Nem tudtam, hogy elfelejtem a szépet.
Áttáncoltam, átszerettem, átnevettem.
Néha kíváncsi voltam, néha úgy tehettem,
Mint a nagyok, hogy nem léteznek gondok
És hazudhattam, hogy minden rendben.
Tavaszi mondatokat kergetve
Naponta száguldoztam folyó parton.
Gondolkodtam elharapott szavakon
És azon, hogy egyáltalán miért vagyok.
Tizenkilenc év alatt
Sok havas tél betakart
És sírhattam, ha minden nyár
Csak újabb elmúlással várt.
Mostanra kivirágzott lelkű kellene legyek
Derűs felnőtt, meleg tekintet
És szívembe zárt dalokkal újat léphetek.
De tizenkilenc év elszaladt
És minden ami megmaradt
Az én voltam, ahogy számolgatom a napokat.
Csillagokat vesztettem, amikor fájt,
Ahogy a ,,nem kellesz" átjárt
És ahogy lassítottan végig nézem
Minden egyes rossz döntésem.
De tizenkilenc évem során
Volt olyan sok napfényes délután
Ami békét adott és lendületet,
Hogy újra kezdhessek heteket
És hogy ez amit életnek neveznek
Nemcsak eső és romba dölt érzelmek.
Reggelente harmatból építhetek utat
És ha majd az nem jó fele mutat,
Olyan emberek simogatják a lelkemet,
Akiket mai napig is szeretek.
Tizenkilenc naiv év kellett,
Hogy ne mondhassam magam felnőttnek,
Mert még mindig csak énekelek
És kedvesen kitárom a lelkemet,
Hogy akárkinek menedék lehessen
És benne bármikor megfürödhessen.
Még mindig vihar vagyok, néha kikelet,
Aki a csodáktól kicsit megremeg.
Éjszakákat ültet a szívébe, ha a bánat
Nem enged a csendnek utat.
De tizenkilenc év akadt,
Hogy megtanuljak olyan szavakat
Amik megtartanak.
Így az utolsó kívánságom,
Hogy ez az érzés megmaradjon,
Amikor a halál az egyetlen gondolat,
Ez legyen ami visszatart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése