2017. november 5., vasárnap

Napfény az ablakon


Szeretve vagy, akkor is, ha éjjel 
Lekapcsolódnak a lámpák és az élet
Olyan, mint egy rossz görbe vonal,
Amin már nem nevethetsz, táncolhatsz.
Vacogsz a takaró alatt,
Mert a szíved már teljesen sötét
És fogalmad sincs, hogy történt
Az, hogy az egyedüllét
Hirtelen rémísztő magány lett
És nem vagy más, csak egy eltévedt,
Szemtelen forgószél,
De ameddig a fejedben a remény él,
Hogy egyszer meglátod az óceánt
És a csodálatos hegyeket,
Addig ócska varázslat hiteget,
Hogy ugyan már, ez csak rossz nap,
Várnak rád még jobbak.
És aztán a rossz napból hét lesz
Majd talán egy-két hónap,
De azt gondolod, már biztos jól vagy,
Mert azt gondolod, szeretve vagy. 

Szeretve vagy, ismételed, dalolod
És már el sem hiszed, hogy
Várnak még rád jobb napok.
Közben a szemeid lehunyod
És a csillagokat sorra
Magad elé rajzolod.
Minden ami történt, ami voltál
Már látni sem akarod.
Görcsösen ismételed, hogy
Szeretve vagy, de ez csak egy mondat,
Egy, amire a magyarázat mindaz,
Hogy hát ember vagy.
És napokig egyáltalán nem eszel,
Mert nem kell a szerelem,
Csak újra magadra találni a káoszban.
Azt hajtogatod, te szereted magad,
Így helyes,
De néha elveszted az eszed
És néha túl sok már rajtad a seb.
A gondolattól az érzés benned megremeg,
Hogy ez már alígha szeretet.

Szeretve vagy...
Két nagy sóhaj és aközött csak terek,
Amelyek kitöltenek kontinenseket.
És némi idő, ami alatt
Számolgatod a napokat,
Mert a tavasz hozza a virágokat
És a rejtőzködő álmaidat.
Dehát szeretve vagy...
És megjelenik arcodon két könnypatak.
Látod benne a jövőd, a múltad,
Hogy már csak te vagy, magad.
A csontok zörögnek a mellkasodban,
Mert nem szürke az élet, inkább fekete
És nem tudod elengedni, hogy
Nem vagy igazából szeretve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése