2014. január 9., csütörtök

Pusztít a tűz. Pusztít a lélek.

Lángokon csüng a lelkünk,
Tépett a szemünk napvilága,
Bársonyos füst szállingózik,
Életünk fonalából a magasba.

Vándorok vagyunk, rabok
A tengeren, akik valamikor
Réges régen elvesztek. 
Vonalainkat rajzolja a por.

Feslett fény vág arcunkba
Zivatar után olyan jól esik,
Ha csobban az érzelem
A vándor éjszaka unatkozik.

Sebzett ajkunkon csepegnek
Az értelmetlen, dülledező szavak
Kiejtésükre nem kerül sor,
Halványan sejtjük, hogy odaragadtak.

Biztosak nem lehetünk 
Sem sorsunkban, sem a tengerben
Csak az eddig megtett utunkban,
Meg a közelgő, de távolodó végtelenben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése