Lángokon csüng a lelkünk,
Tépett a szemünk napvilága,
Bársonyos füst szállingózik,
Életünk fonalából a magasba.
Vándorok vagyunk, rabok
A tengeren, akik valamikor
Réges régen elvesztek.
Vonalainkat rajzolja a por.
Feslett fény vág arcunkba
Zivatar után olyan jól esik,
Ha csobban az érzelem
A vándor éjszaka unatkozik.
Sebzett ajkunkon csepegnek
Az értelmetlen, dülledező szavak
Kiejtésükre nem kerül sor,
Halványan sejtjük, hogy odaragadtak.
Biztosak nem lehetünk
Sem sorsunkban, sem a tengerben
Csak az eddig megtett utunkban,
Meg a közelgő, de távolodó végtelenben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése