Kristálykő

Szereped

Zilálsz.

Hajadon fény csillog,

Miközben verejték szalad

Homlokod minden csúcsán.

És kiállsz.

Mégis, annak ellenére,

Hogy miket érzel.

Zavart vagy és vesztes,

Ez idézi elő, hogy reszkess.

És összekulcsolod kezed,

Gondolkozol és próbálkozol,

Összeszorítod szemed,

Beharapod szád,

Miközben fejed hátra libben.

Nem érzed súlyod,

Mintha rohamosan lefogytál.

Pehelytoll vagy,

Egy senki mások életében.

Te következel,

Tüdőd rezeg, szíved kalimpál,

Mellkasod zörög,

Szádban gyűlik a nyál.

És egy gombóc,

Egy megterhelt eszme,

Ott maradt

A torkodon

Keresztbe vetve.

Sírnál, de miért tennéd?

Vége lesz nem sokára.

Még az a kicsi, hajrá!

De lepillantsz. Nem kellett volna.

A közönség tágra nyílt

Szemmel nézi műsörod,

Hogy aratod le magad,

S mindent, ami a tiéd.

Megakadsz. Többször is,

Menekvés nincs.

Unszolod magad, de hiába,

A szavak beragadtak a szádba.

És mind egy csomóban vannak,

De nem menekülnek.

Már nem félsz, egyenesen rettegsz.

Az idegesség trónosul rajtad

S parancsokat osztogat.

És szögdécselsz gondolataid között

Hátrahagyva múltad,

Előrehozva jövőd.

Meghajolsz és tapsolnak.

Tudod, nem a te érdemed.

Muszáj nekik,

Fizetik.

Előszőr szusszansz,

Aztán átkozódsz és dühös vagy,

De meg nem szólalsz.

Fojtogat a kín,

A méreg,

Hogy még elérheted.

De már túl késő,

Mert a darab lejárt

S behúzták a függönyöket,

Te meg nem mered elhinni,

Hogy elvesztetted erődet.

Már késő.