Szempilláimon ágaskodnak az álmaim,
Arra gondolok, hogy az élet csak egy romhalmaz
És minden, amit csak összegyűjtök
Nem marad meg. Szemét az.
Megrepedtnek tekintem érzéseim,
Lyukakat harapott csillagrendszeremen az élet
Egyszer régen boldog akartam lenni
Meglátni mindenben a szépet.
Most itt ülök, mellettem a magány
Várom, hogy az eső gondolataim elmossa,
Mert közhely az idő, közhely a lét,
Hogy majd elmúlik, ő feloldja.
Olyan ez, mint valami októberi hóbort
Újabb kavalkádokat teremt meg a kifogás,
Mert a szomorúság nem minden
És a sírás sohasem megoldás.
Nem engedek be több áporodott levegőt,
Szédülök a sok kimosott mondattól,
Mert ,,ezeket bent kell tartani", mondták
És én úgyis mindig csak lázadok.
Még az árnyékom is elfordítja tekintetét,
Délibábnak képzelem most magam.
Talán az emlékekből is szelektáltak,
Minek maradjak, minek hagyjanak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése