2017. július 16., vasárnap

Amióta nincs május


Valamikor régen belém tört egy fénysugár,
Mégsem tudtam, hogyan kell világítani,
Pedig a kopott szívem azóta is csak vár,
Hogy megtanuljak újra élni.

Szilánkok szúrják a mellkasom, ha lélegzem,
Gondolom ez maradt meg, útóhatás,
Mert minden szomorú pillanatban azt érzem,
Hogy csak sötét van bent, nincs más.

Így létezem, összetört üvegekkel a torkomban.
Egyszer elfelejtettem szólni az embereknek,
Hogy én csak minden pillanatban,
Bánom és sajnálom, ha megszeretnek.

Nem tudok fényt adni, lámpás sem lehetek,
Szúrok és karcolásokat hagyok másokon.
Akár rózsakoszorúval fejemen énekelhetek,
De ezt a világot én már nem akarom. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése