2014. március 22., szombat

Egy éves liliom futam

Cipzárt húztam a számra,
ajkaimat több ezer lakat fedi,
ráncos a múltunk, nincs mit tagadni.
Félek a karcsú gyönyörtől,
választásom hát a sárga büszkeség,
széttépő, elenyésző, de igazságos
alagút végi csillagos fény.
És ha nem jönnél el értem fehér lovon,
nem a te hibád, s még csak az enyém sem,
úgyis csak üldögélnénk ketten
az átkozott, magányos szigeten.
Lakatlan a lelkünk, benne végtelen tengerek
zavaros alkonyok, csillagok, emlékek.
S amint a hullámokon hánykodnak ezek
lassacskán az óriási tenyereden megrepedek.
Dinamitok a rózsacsokraink, fejletlenek, mérgesek
eldobtuk magunktól a féktelen életet.
Szabad már bármi, kívéve minden,
kegyetlen a csend, elveszett kényelem.
Sorsunk csuklik, igen sokat emlegették
feledésünk zászlaja kítűzve, elrejtve.
Ajkunk utolsó találkozása a holdfény alatt,
száguld a gondolatom. Kérlek maradj!
Örök szavunk a csend vagy a féktelen fecsegés,
Cikk-cakkokban áll az életünk, nincs rajta repedés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése