Csak öt perc, aztán tovább mehetsz!
Szavak csorognak elménk hűs patakjából,
De félnek a lángoló tűztől, mely torkunk fedi,
Mert az sosem fogja nekik megengedni,
Hogy könnyen pattogjanak ki piros ajkainkból.
Mi, emberek, képtelenek vagyunk megoldani.
A legnagyobb gondjaink életünket piszkítják,
Mert társainkat csendesen, de beszippantják
A tudatlanság legmérgezőbb, legerősebb szárnyai.
Fessünk szivárványt és sok felhőt az ablakra,
Varázsoljunk vízcseppeket az égő nap köré,
Mutassuk meg, hogy a világ a művészeté
Ragasszunk szárnyakat az akaratra.
Hű, ez a versed teljes mértékben lenyűgözött! *.* Olyan csodásan "festetted" le ezeket képeket. Már az első sor is elvarázsolt. Hogy tudsz így írni?
VálaszTörlésKedves Betti,
TörlésÉn meg el voltam szomorodva, hogy ilyen hülyére még egyik versem sem sikeredett. Nagyon szépen köszönöm, sokat jelentenek a szavaid. Hát, ez csak szimpla- amint a címből is kítűnik- öt perces vers.:)
csóközön.Lina