Vidám vers
Leültem hát verset írni
Jóról, békéről, szeretetről,
Minden teremtményről,
De ettől neki fogtam sírni.
Szobámban óceán képződött, benne halakkal,
Kik siettükben szaladtak láthatatlan lábukkal.
Táncoló habok repültek elém csillogóan,
Hogy azoktól még jobban meghatódtam.
Így lett a tengerből zavaros óceán,
Mit egy kis mókus a parton megszán.
S fejest szökik abba nagy vihorászva,
Kiúszni nem tud, belefullad az óceánba.
Előjött egy felleg, mi felszívta a nedvet,
S belőlem is előhozta a régen várt kedvet.
Hatalmasat nevettem, s megfordultam,
Pedig ezzel óriásit hibáztam.
Elterült egy rét a lábam alatt,
S nem volt azon sem virág, sem akarat.
Hallottam csicseregni a madarakat,
Vártam, mikor hallhatom dalukat.
Elhadartam nekik a"Szilágyi Erzsébet"et,
Mire a madarak rajtam nagyokat nevettek.
Zölddé vált az égbolt, s az ezer kárpázat rajta,
Mit a csillag oly könnyedén gördülni hagyta.
Ketté vált a föld alattam, piszegni kezdtem,
Ijedtemben a nevem is elfeledtem.
Bódult illatra ébredtem a sötétség álmából,
Szivárgó füst szállingózott egy sárkányból.
De kedves volt a lény, nem bántott,
Mert ő is látott rólam egy álmot.
S kergette azt, míg meg nem unta,
Hogy az oldalát valami fúrja.
Éjt nappal követte, mit jelzett az ég,
S a sárkány eltűnt már oly rég.
Beborultam hatalmas magányba,
Magamba és másokba szállva.
Leültem hát verset írni
Jóról, békéről, szeretetről,
Minden teremtményről,
De aztán bele aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése