Egy fehér lepel és a néma csend,
Mely úgy áltagban mindent belep.
Fenyvesek sora várta már e sorsot,
Mit eddig csak gondolatában hordott.
S harmonikusan csendül fel a szél,
Azt érzed, nagyanyó újra mesél.
De tévedsz. Pusztán a szikrázó hó.
Megfagyott az árnyék, befagyott a tó.
Egy mókus még keresi rejtekhelyét,
S egy veréb szedi össze minden erejét.
Megrezzen a nagy fenyves házunk előtt,
Most csodálkozom csak, hogy mily nagyra nőtt.
Zimankós téllel nézünk farkas szemet,
Melyet a napsugár is megvet.
Pedig én szeretem a telet, úgy ahogy van,
Úgy ahogy kétséges, s úgy ahogy zavartalan.
Szél susogja fülembe, hogy megjött,
Pusztít erdőt és pusztít mezőt.
Rohan az ember és észre se veszi,
Hogy a tél lassan elenyészti.
Hogy a tél lassan elenyészti.
Na... ez a versed, már mutatott valamit magából. Nem csak rímelt, lélegzett és élt is. Igazán tetszett! :)
VálaszTörlésKedves Szatti,
TörlésNagyon köszönöm,a véleményed megmelengette szívemet.
Üdv:Lina.:)