Főnix

Maminak

Tavak ülnek arcomon.

Bennük látlak minden éjjel,

Tőlük kérdezem meg sokszor,

Hogy mentél csak így el.

Egy éve, hogy várlak vissza,

Nem írtam rólad verseket.

Ki sem tudtam volna fejezni,

Hogy hiányzol és szeretlek.

Cigarettád füsjtében vígan táncolnék,

Elmondanám, hogy a szívem tőled van.

Teám gőze vinné el hozzád,

Hogy bántottalak, s nem akartam.

Kristályok nőnek a szememben,

Ha megjelensz álmomban néha.

Szavaid körülfonnak és mosolyogsz,

Ha felébredek, minden néma.

Te tanítottál meg a csillagokra az égen,

S hogyan énekeljek, ha rossz a kedvem.

Együtt néztük a viharokat,

Te szerettél, ha más senki sem.

Mindent beletömörítek egy dalba,

Most így csöndesen neked éneklem,

Hogy te vagy minden reggel első sugara

És a virágok a kertedben.

Napfény az ablakon

Vers egy szellemről s rólad

Nem árulhatsz el senkinek,

Mert vagy kitaláltál vagy szellemkedek

Mert nem is létezek.

De ha léteznék...

Körbe ölelne messzi fény,

S ragyogásom úgy hatna,

Mint a májusi orgona illata.

De neked csak a ragyogó csillagokra van szemed,

S így egyetlen feltevésem, hogy nem létezek.

Akkor nem marad borzongós éjszaka

A bódító, boldogító italokra,

Miközben téged áthat valaki más zavaros csillogása,

Úgy kicsit sem szomorú, kicsit sem fájna.

Így csak hűvös Hold vagyok,

Ameddig megvan rá minden ok,

Hogy te sem létezel az én világomban,

Sem átértékelt pillantásokban,

Sem semmiben,

Mert van, hogy két párhuzamos egyenes 

Nem találkozik a végtelenben.

Pedig talán más helyen

Maradt volna minden védtelen.

Talán lett volna egy ilyen most és itt,

Amikor téged semmilyen csillag nem szédít.

És ez itt a titok,

Maradandó válaszok,

Hogy ez nem buta nyálas mese,

Arról, hogy milyen vagyok én, milyen vagy te. 

Napfény az ablakon

Emlékednek

Veled szeretnék csillagokat számolni,

Megsimogatni néha a lelkedet,

Hogy össze ne törjelek, mindig vigyázni.

Érezni magamon bársonyos szemedet.

A te mosolyod keresném borús napokon,

Sötétben is tündököl a bőröd. 

Szavaidból lesznek a szimfonikus dallamok, 

De boldogságod szemeidben őrzöd.

Megannyi álom hajtott gyökeret lelkedben 

És azóta is ott virágzik, öntözgeted. 

Biztonságban érzem kezem a kezedben

Akkor is, ha fejedben univerzumok teremnek. 

Ha emlék vagy is, de buzgón élsz még, 

Hangod tölti be az éjjeleket, 

Álmokkal hint meg téged az ég, 

Mert nem mutatsz mást, csak szeretetet.

Napfény az ablakon

Elköszönő

Másnapos éjszakák után vonszolom magam,
Elmélyedten úszkálok; szívem a tavam.
Nem tudom már ki vagy, nem emlékszem,
Az maradt meg, ahogy az erdőket nézem
És te azt mondod, hogy elviszel oda
Ahol új életre kel minden lomb-korona.
Most úgy terít be a közöny, a semmi,
Mint utánad hirtelen céltalan lenni.
A gyűlölet sem szikrázik már bennem,
Azért bántottál, mert mindig engedtem.
Így, hogy nem akartál lenni
Elkezdtem esőfelhőket ültetni
És most azok mostak el mindent
Ami csak kicsit is rád emlékeztetett.
Nem ismerlek, mert ismertelek,
Téged követtek napfelkeltek
És a zokogásom ami csak morajlott
Amikor az illatod is magamra hagyott.
Már a kedvenc dalod sem tudom,
Pedig itt van előttem, ahogy dúdolom.
Nézem az erdőket és nem gondolok rád,
Mert nem tudom, ki vagy és nem emlékszem már.
Azt hittem, hogy a tüdőmben rekedtél,
De csak egy név vagy, egy szó, egy kép.

Napfény az ablakon

Egy

Amikor rám találtál, csillagokat rendeztem,

Néztem, ahogyan a folyón táncol a fény

És amikor végre minden lecsendesedik,

Maradjon ez az érzés örökre az enyém.

Azt gondoltam, majd együtt sétálunk haza,
Te majd kézen fogsz és úgy vezetsz,
Mert esetleg pár sör után
Bódult állapotban csak megszeretsz.
De tévedtem. A szemeid óceánok voltak
És én megmártózni akartam habjaiban.
Kezeim összekulcsoltam, mikor rájöttem:
Felismerem magam szavaidban.
Minden voltál, csak az nem, amire vártam.
Közelséged maga a harmónia,
Azt gondoltam, elmúlik az érzés,
De ott maradt azután is bezárva.
Később szavaim mögött bújkáltál,
Szimfóniákat rajzoltál a bőrőmre,
Mosolyom miattad élesedett ki,
A lelkem veled lett tele.
Amióta vagy, nem visszafele számolok,
Aminek látsz te és az esti sétáknak élek,
Mert talán félek még kimondani,
De te is tudod, hogy mit érzek.

Napfény az ablakon

Engedem el a kezed

Ölembe telepszik a gondolat,

Ahogy a diófa árnyékában ülök,

Hogy karnyújtásnyira van a csoda

És én létezni megszűnök.

Átlapozgatom a könyvet csendesen,

Szégyellem, ami most vagyok

És amiért eddig csak sóvárogtam

Már meghalni nem akarok.

Virágokat rajzolok a bőrőmre,

Elképzelem, hogy az eső öntözi

És amikor értékes leszek

A ruháim, a testem kinövi.

Szerettem volna kicsit szép lenni

Másoknak, de leginkább neked.

Most csak azzal maradtam,

Hogy szeretem magam, ha te nem.

Napsütéssel hintem meg a lelkem,

Elraktározom az illatokat,

Ilyen áprilisi napokon szeretném

Megosztani veled a titkokat.

Kristályos tó mellett feküdni

És számolni a csillagokat az égen,

Olyan lennék, mint egy kislány,

De látnám benned a szépet.

Sajnálom, hogy nem lehetek

Olyan, mint a gyönyörű lányok,

Édes nevetésük a háttérzene

Miközben sziklákon másztok.

Én csak ülök a diófa árnyékában,

Az ágak között csodálom az eget. 

És így, nyugodtan

Enegedem el a kezed. 

Napfény az ablakon

Pillanatok

Amikor beszélsz, máshova képzelem magam.

Hegyeket járok, kedvem lankadatlan.

Völgyekben telepszik a lelkem és folyók mellett,

Elűzök szívemből minden keservet.

Tisztásokon pihenek, hajam megmártózik a szélben

És újra láng lobban már-már kihalt szememben.

Zúgnak füleim a szavaidtól, sárgul bennem a lét,

Mindig arra gondolok, bárcsak elmehetnék.

Így landolok Prágában, zsúfolt utcákon

És esténként elidőzők a sétányokon.

Naplementékben gyönyörködöm, a csend kísér
Míg a szavaid értelme tudatomig újra elér.

Akkor tea gőzében az óceánt látom meg
És kirajzolódnak a hullámok előttem.
Megcsillan a napfény a langyos vízen,
Úszok benne, boldogan, azt képzelem.

De hirtelen dühös pillantásod rángat vissza
Oda, ahol nem akarok lenni...a valóságba.
Szemeidben a gúny vet újabb szikrákat,
Szád tovább ontja az otromba szavakat.

Mostmár nyelek egyet, úgy látom,
Ahogy valaki karjában elfog az álom.
Csendesen pihenünk, a szavak csak átkok,
Amiket továbbra is szeretettel a lelkemre szórod.

Széttörik a kép előttem, a tea gőze arcom melegíti,
Azt mondod, az ilyen embereket senki sem szereti.
Talán igazad van, talán az ölelés nem lehet,
De rám várnak óceánok, völgyek, hegyek.